Dobogókőről Máriagyűdre és vissza

A jezsuiták képzésének egyik legizgalmasabb, nagy kihívást jelentő szakasza, amikor a novíciusok kettesével zarándokútra indulnak, éppen úgy, ahogy Jézus küldi tanítványait az Evangéliumban: „Semmit se vigyetek az útra – hagyta meg nekik –, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, se egy váltás ruhát!” (Lk 9,3). Ebben a könyvecskében Elek László jezsuita rövid, naplószerű bejegyzésekben örökíti meg a 2010-ben Dobogókő és Pécs között megtett húsznapos zarándoklata alatt bejárt belső útját, melyet a tizenkét évvel később ugyanezen az útvonalon készített fotói illusztrálnak. A lírai útibeszámoló nemcsak betekintést ad a jezsuitává válás e nem mindennapi részébe, hanem saját utunkra is segít rátekinteni.
Mi lenne, ha kiszabadulnánk Isten tágas ege alá? Ha belevetődnénk a nagy semmibe? A nagy Mindenbe? Ki a szabadba, be a sűrűjébe. Hiszen szabadnak lettünk teremtve, nem? Nagyon szimpatikus a jezsuita novíciusokat próbára tevő kihívás: nosza, alig valami ruhával, egyetlen fitying nélkül, a „rendezett” világ keretein kívül tessék, menjetek! Érjetek oda valahonnan valahova! Ne csak hangoztassuk, hogy „jó az Isten, jót ád, majd gondot visel ránk”! Próbáljuk is ki! Egy komoly filozófus szerint a másik ember maga a pokol. Az elviselhetetlen. A kegyetlen. Jézus szerint viszont a másik ember a menny. Isten országa köztünk, bennünk van. Vajon hiszünk benne, hogy nem csak akkor tudjuk kiszeretni ezt az országot a másikból, ha adunk cserébe valamit? Hogy kéregetőként is méltók vagyunk a szeretetre? Mi legfeljebb csak reméljük, e könyv szerzője tapasztalatból tudja.
(Lackfi János)

58 oldal, puhafedeles.