ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS (344-407) kivételes papi lélek volt. A hízelgést nem ismerte. Az egyháznak talán legnagyobb szónoka, akit már Antiókhiában „aranyszájú”-nak mondtak. Kelet dús fantáziája mélységesen keresztény tartalommal egyesült nála. A kutatók többsége egyetért abban, hogy János rögtönözte beszédeit. Egy későbbi életrajzírója szerint, amikor János az ambóhoz ment, az emberek elámultak, hogy sem papír, sem könyv nem volt a kezében, mégis olyan beszédet vágott ki, amilyenről korábban álmodni sem mertek. János beszédeiben sok az improvizáció: rendreutasítja a beszélgetőket vagy figyelmetleneket, megjegyzést tesz az időjárásra, megköszöni a felcsattanó tapsot, figyelmeztet, hogy a templomban zsebmetszők működnek. János prédikációiban rengeteg szentírási verset magyaráz. Ahogy az egy antiókhiaitól, Diodórosz egykori tanítványától és Theodórosz barátjától elvárható, Jánost is a szószerinti írásmagyarázat érdekli. Nem száraz értelmező, mindig igyekszik megeleveníteni a bibliai szöveget hallgatósága előtt: egzegézise emberi érzéseket, cselekedeteket közvetít.
A János ajkain csüggő tömeget lenyűgözte a szónok meggyőző ereje és a szavaiban lüktető szenvedély. Pogányok tömegei hallgatták: e beszédeivel vált János Antiókhia vezető prédikátorává. Az emberek „kinyitották előtte fülüket és szívüket”.
423 oldal, puhafedeles.